Nyitány

Itt semmi sem történik. Semmi sem fog rendbejönni vagy leomlani. Nem jön semmiféle magyarázat. Semmiféle következtetés. Ez egy olyan szavakból font cérna szabad vége, amelyek egykor hangok voltak. Hangok, amelyek egykor visszhangzottak szerte a világegyetemben, a tér valamelyik zugában, vagy talán csak egy ember képzeletében. Most, miközben ezek a sorok átsuhannak a szemeid előtt, azoknak a hangoknak az energiája rég elenyészett, és csak kísérteties nyomuk maradt az oldalon. Mindannyian elhallgattak. Minden hang, és talán az az egész világ és emberei is. Az is lehet, hogy az az elme, amelyik valamikor ezeket a hangokat papírra vetette, már rég nem lélegzik. Ahogyan ez a pillanat — az, amelyben éppen elolvastad ezt a mondatot — már el is múlt, e könyv minden pillanata elmúlt. Pillanatok és képek, amelyek elvesztek volna a világ eseményeinek lázas morajában, ha nem rögzítik őket itt. Azért rögzítették őket, hogy híddá váljanak az én világom és a tied között. Egy híd az én világomból — abban a pillanatban, ahogy ezeket a mondatokat írom —, a te világodba, abban a pillanatban, amikor leülsz olvasni őket. Erről az oldalról kibontom a szavak fonalát, a másik oldalról te összeszeded azt. Mint gyerekkorban, amikor Maman kibontotta a régi ruhák fonalát, és mi fogtuk a szálat, és járkáltunk a házban, hogy a fonal ne csomósodjon össze. Talán a te generációd néhány évvel lekésett arról a fonalak uralta világról, de képzeld el, hogy valahol a világon, egyszer, így játszottak a gyerekek. Most kibontom a szavak fonalát, te pedig vedd fel és vidd magaddal a saját világodba, hogy ne halmozódjon fel itt, a világomban.